A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.

A lélek levegője a szeretet. Nem látjuk, mégis érezzük. Lelkünk magába szívja, és él. És ahogy testünk levegőjét más élőlényeknek köszönhetjük, úgy lelkünk levegőjét is. Annak köszönhetjük, aki szeret.

Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva. De az nem élet. Az csak lét.

Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. (...) Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egyvalaki látja meg benne maradéktalanul a lelket.

Tudok különbséget tenni jó és rossz között. Csak az ember néha behunyja a szemét, hogy ne lássa a rossz dolgokat. És abban reménykedik, hogy mire kinyitja, már csak a jót látja meg.

Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvű, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.

Nem tudom, miképpen és mikor halok meg igazán, de nem szeretnék egészen fájdalommentesen meghalni. Gyorsan, azt igen, de nem fájdalommentesen. Csak egy pillanatig fájjon, de akkor nagyon, hogy érezzem, van, volt azért valami különbség a mostani és az azutáni között, e között a halál között, ahogyan élek, és a valóságos halál között. Ha minden fájdalom nélkül egyszerűen elaludnék, azt hihetném, hogy mindig halott voltam, és egy halott álmodta néha, hogy él.

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.

A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

Hűvös lett és tüzet gyújtottak. A tűz mellé kiterítették a bundát, s elhevertek rajta. Az égbolt megtelt csillagokkal, s később feljött a Hold. Ő a leány ölébe hajtotta fejét, s a leány énekelt. (...) Reggel kergetőztek a harmatos fűben, mint az őzek. Aztán megferedtek a forrás vizében. Locsolták egymást és kacagtak, és az erdő csengett a kacagásuktól és a fák, a mókusok, a madarak, akik látták őket, csodálkoztak, és boldogan kérdezték egymástól: visszatért-e a világ kezdete? A boldog idő?

Ahol bűnösök háborúznak, ott mindig a gonoszabbik győz, és a kevésbé gonosznak megadja az Isten a módot, hogy a legyőzetés megaláztatásában és szenvedéseiben közelebb kerüljön az igazsághoz, és megtalálja az egyenes és tiszta utat, amelyik a békességhez vezet.

Ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállainkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért, mint ahogy apáink s nagyapáink is felelősek voltak.

S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:
harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?

S vajjon, ha majd megismered az útat,
s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
útatlan végtelenbe elkísérsz?

Az igazi törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. (...) Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok. Meghatározzák, hogy mit tehetsz és mit nem tehetsz, megéreztetik veled a különbséget jó és rossz, szép és csúnya között. Korlátokba szorítanak, bezárnak születés és halál közé, őrködnek fölötted ösztön és lelkiismeret formájában.

Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.

Ha nem tudtam volna testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt – feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan -, sosem lettem volna képes felkelni a földről.

Mondd újra
(a Portugál szonettek-ből)

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megújul.

"Erős és jóképű - no, ezért szeretem. De nem. Csodálom, és büszke vagyok rá, de enélkül is tudnám szeretni. Ha csúnya volna, akkor is szeretném. Dolgoznék érte, fáradoznék és imádkoznék érte, és az utolsó leheletéig az ágya mellett ülnék. Igen, végeredményben megállapítom, hogy csak azért szeretem, mert az enyém, és mert férfi. Más okot nem látok rá. (...) A szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött. Megmagyarázhatatlan. És így van jól."

Részegíts meg, teljesen, végérvényesen,

Szerelmed adjon álmot s új ébredést,

Mert látod omló sziklafal alatt állok,

Bősz vonat száguld velem,

Ingatag szerpentineken rohanok fekete sötétben,

Józanul vétkezvén s bűnhődve józanul,

Részegíts meg teljesen s kialudhatatlanul,

Álmot s új ébredést adjon szerelmed,

Hiszen te vagy bizodalmam,

Te vagy hitem,

Te vagy erős váram,

Immáron örökkön örökké.

Olykor megtörténik, hogy aki addig a harcos oldalán harcolt, egyszer csak az ellenségévé válik. A harcos első reakciója a gyűlölet, de tudja, hogy a vak katona veszít a csatában. Ezért inkább az együtt töltött kellemes időszakra gondol, s próbálja megérteni, mi vihette egykori szövetségesét erre a hirtelen döntésre, s vajon milyen keserűségek gyülemlettek fel a lelkében. Keresi az okát, hogy társa miért tett le közös szándékukról. Senki sem egészen jó vagy rossz. A fény harcosa erre gondol, amikor látja, hogy új ellenségre tett szert.

Szerelmem vagy,
Neked én adok nevet,
És az a varázslat köröttünk lebeg.
Bánatot, sebet, mindent levedlek,
Ha megölsz is érte,
Én akkor is szeretlek.

Te vagy a hívás és én a válasz,
Te a vágy, én a beteljesülés,
Te az éjszaka, én a nappal,
Mi más még, így tökéletes.

Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.

Hozzád vagyok kötve, ragasztva, forrasztva, feloldhatatlanul, széttéphetetlenül. És ez a szerelem, ami bennem él, független mindentől, mindentől, amit te teszel; ez van, létezik és él, és nem fog megszűnni, nem fog elmúlni, mert hatalmas, örök és csodálatos, mint a világ.

A teljes bőrfelületem, amivel a tested melegét, érintését, simaságát, simogatását érzékelem; és a gondolataim, amik, ha körülötted forognak, körülöttem forog a világ; elhalni és elevenen élni akarok egyszerre, eggyé válni veled, és szétárasztani magam a világban, benned. Egyszerre akarok megsemmisülni és a Minden lenni, de legjobban, leginkább a karodba, a szeretetedbe, a kettőnk szerelmébe bezárva szétragyogni a világra.

Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna.

Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.

Ama egetrengető valamicsoda, amit szerelemnek hívunk, csakis veled, általad ismerszik fel számomra, s attól szerelem, és nem csekélyebb, hogy megmozdítja bennünk a világmindenséget.

Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.

Soha nem felejtem,mit éreztem,mikor először megláttalak.Volt benned valami különleges,ami örökre megmarad emlékezetemben.Talán a szemeid,talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod-mind azok a dolgok,amiket már oly jól ismerek.Bármi is volt az,magával ragadott és megigézett.Ha most rád nézek,olyan embert látok,aki életem mindennél fontosabb részévé vált.Vannak pillanatok,mikor újból érzem a varázslatot,ugyanazt a láthatatlan erőt,amely feléd húz- éppúgy,mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem- Szerelmes leszek.

Mit akarsz tőlem? Mondjak védőbeszédet? Tagadjam le, amit makognak rólam? Miért? Hogy mennybe menjek nálad? Nálad! Óriási!... Ki vagy te? Bocsánat, hülye kérdés volt. Totál mindegy, hogy ki vagy. Kértél engedélyt tőlem, hogy megbeszélj engem Vele? Vele! Vagy akárkivel. Mi közöd neked hozzám? És mi közöm van nekem tehozzád? És kinek mi köze van hozzá, hogy te meg én egyáltalán ismerjük egymást?... Mindjárt befejezem, bírd ki. Az a szimpla igazság, hogy te nem vagy klassz. De most már ez se fontos. Totál érdektelen. Mint az átlag. Vagyis elgőzölöghetsz.

Arcodba temeted kezed a gondoktól meggyötörve,
Fáradtan üldögélsz az asztalon a könyököd,
Majd beletúrsz a hajadba, az ujjaid ökölbe,
A fájdalom marja lelked, de a szemed könyörög!
Sírni valakiért, sírni valami miatt,
Átöleled a bánatot, hogy a fájdalmadat kiadd!
De ne szégyelld soha, ez nem a gyengeség jele,
Ha az élet iskola, akkor ez az érző ember jegye!
És ne várd azt, hogy valaki vigaszt adjon,
Mert csak okozója lehet az, ki vigasztaljon!
Ha könnyezik a szemed, akkor könnyezik az ég,
Akkor elszürkül a világ, akkor fakó, ami szép!
És ha nehéz szívvel fekszel, megváltoztathatatlan,
Hogy meglátszik majd reggel, hiába takar paplan!
Hiába menekülsz a sok nyomasztó gond elől,
Ha a bánat megtalál, így kap el és megöl!



Hogyha sírsz, akkor minden, ami zajos, az elhalkul,
Ha könnyeid hullanak, a színes világ kifakul.
De sírd csak ki magadat nyugodtan a vállamon,
Mindent, ami bennem jó, azt neked átadom.
Tudom, hogy rossz dolog, hogyha átvágják az embert,
De azt is tudom, hogy hiába ragadnál most fegyvert.
Hát ne törődj semmivel, csak engedd el magad,
Én veled maradok, amíg bánatod nem apad.
Az élet egy nagy csapda, mibe sokan beleesnek,
De én nem törődöm vele, hisz vannak, akik szeretnek.
Tudom hülyén hangzik, de jót kell látni a rosszban,
Emlékezni a jóra, és hinni a jó dolgokban.
Hogyha ezek megvannak, akkor nem kell többé sírnod,
Mit fájna elveszítened, attól önként meg kell válnod.
Ha mégis nagy bánat ér, és könnyeid potyognak,
Hát sírd csak ki magadat, és hidd el jobb lesz holnap.

A rossz ember, az erős ember senkire sem haragszik, mert vastag páncél védi a szívét, és akinek leginkább ártani akar, arra sem haragszik, mivel a harag drága erőpazarlás. Ezért tartózkodjunk a haragvástól, és ha megdobnak kővel, dobjuk vissza a követ mosolyogva és orcánk elváltoztatása nélkül, de hétszeres erővel, ha tudjuk. Ha pedig nem tudjuk, bele kell nyugodnunk abba, hogy izmaink még gyakorlásra szorulnak.